Suttogó dallamok rejtik a neved,
Annyiszor mondtam már: Szeretlek,
De sohasem neked. Vajon érted-
-e még szavam? Csöndesen kérlek,
Magam is alig hallom... csendben
búcsút és bocsánatot, lassan rebegek...
Mondanám, de már késő. Ebben
a percben lassacskán ébredek.
Emlékfoszlányok, semmit sem érnek,
Csak lelket kínzó drágaságok,
eldobásra megérett kocsányok.
Mondják: szeretni kincs... tévednek?
Nem számít, csak, hogy téged túléljelek,
Álmaim zűrzavarából végre felébredjek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.