Szelíden mosolyog rám a külvilág .
Máskor szétzizegi mondanivalóját
a világnak ezernyi apró tücske,
de most csak lesi az álló időnek
szobrát. Ez a perc nem éltet,
diadalát zengi a másodperc felett.
Így hát én éltetem a csendet, mi
bennem, felettem s mindenütt létezik.
Őssejtje a létnek s a holt anyagnak.
Lüktetés réseiben megpihenve,
a találkozásnak örömét felszítom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.